AZ ÍTÉLET ALAPJÁUL SZOLGÁLÓ TÉNYÁLLÁS
[1] A lízingbevevő devizaalapú pénzügyi lízingszerződést kötött a felperesi bank jogelődjével, a szerződés tárgya egy gépjármű volt. Az alperes a pénzügyi lízingszerződés megkötésével egyidejűleg készfizető kezességet vállalt a lízingbevevő kötelezettségeiért. A bank a lízingszerződést a lízingbevevő által átvett értesítéssel azonnali hatállyal felmondta, mert a lízingbevevő nem teljesítette a lízingszerződés alapján a bankkal szemben fennálló fizetési kötelezettségét. A bank kimutatta a felmondás napján a bank által nyilvántartott tartozás összegét, a gépjárművet értékesítette, annak vételárát a tartozásba beszámította.
[2] A felperes a bankkal kötött engedményezési szerződéssel megszerezte a lízingjogviszonyból származó, az engedményezés napján fennálló tartozásnak megfelelő összegű követelést. Az engedményezésről a felperes az alperest a bank által kiállított nyilatkozattal értesítette. Az alperes a készfizető kezesség és az engedményezés alapján a felperes irányában fennálló fizetési kötelezettségének nem tett eleget.
A PERES FELEK NYILATKOZATAI
[3] A felperes keresetében kérte, hogy a Választottbíróság a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (1959-es Ptk.) 198.§-ának (1) bekezdése és 523.§-a alapján – tekintettel az alperesnek a 274.§ (2) bekezdésének a) pontja szerint vállalt készfizető kezességére, illetve arra, hogy a követelés jogosultja a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013 évi V. törvény (Ptk.) 6:193.§-a alapján kötött engedményezési szerződés értelmében a felperes volt –, kötelezze az alperest a tőketartozásának, továbbá ezen összeg után az engedményezést követő naptól a kifizetés napjáig számított, a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeresének megfelelő mértékű késedelmi kamat, valamint a perköltség megfizetésére.
[4] Az alperes elsődlegesen elévülési kifogást terjesztett elő arra való hivatkozással, hogy a lízingszerződésből eredő követelést a felperes a kézbesítési szabályok alapján legkésőbb a bank felmondásának kézhezvételétől, számított öt éven belül érvényesíthette volna az 1959-es Ptk. ötéves általános elévülési szabálya folytán, elévült követelés pedig bírósági úton nem érvényesíthető.
[5] A felperes az alperes elévülési kifogásával szemben tértivevénnyel igazolta a lízingszerződés felmondása kézbesítésének időpontját. Hivatkozott arra, hogy az elévülést 2018. február 20-án megszakította az alperes értesítésének megkísérlése az engedményezésről, mely postai küldemény „nem kereste” jelzéssel érkezett vissza a felpereshez. E körben hivatkozott a BH2022.42 sz. eseti döntésre, amely szerint az írásban közölt nyilatkozat megérkezése megállapítható akkor is, ha a felszólítást tartalmazó irat átvétele a címzett hibája miatt hiúsult meg úgy, hogy a küldeményről értesítést kapott, de azt nem vette át.
[6] Az alperes az elévülés körében vitatta a fenti eseti döntés alkalmazhatóságát, mert a jelen esetben az alperesnek nem volt tudomása arról, hogy régi lakcímére próbáltak iratot kézbesíteni. Bemutatta a Választottbíróságnak lakcímkártyáját, azt bizonyítandó, hogy állandó lakcíme már a kézbesítés időpontját megelőzően megváltozott. Hivatkozott arra, hogy a lízingtárgy alperes új lakcíméről történő elszállítása bizonyítja azt, hogy alperes tájékoztatta felperesi jogelődöt a lakcímváltozásról, még ha a tájékoztatás nem is írásban történt. Bizonyítási indítványt terjesztett elő melyben kérte a Magyar Posta választottbírósági megkeresését annak közlése érdekében, hogy az adott értesítés mikor érkezett a postára és azt hányszor kísérelték meg kézbesíteni, annak bizonyítására, hogy a posta eljárása nem felelt meg a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó előírásoknak.
[7] A felperes hivatkozott az ÁSZF-je 75. pontjának kézbesítési vélelmére, amely szerint a lízingbeadó lízingbevevőnek címzett küldeménye a postai feladástól számított 5. munkanapon kézbesítettnek minősül abban az esetben is, ha a lízingbevevő adataiban bekövetkezett változás bejelentésének elmulasztása miatt hiúsul meg a kézbesítés. Hivatkozott arra, hogy az alperest mulasztás terheli, mert a lakcímváltozásáról nem értesítette sem, a felperest, sem pedig a postát, megszegve ezáltal a Ptk. együttműködési kötelezettségre vonatkozó szabályait. Mivel az együttműködési kötelezettség mindkét felet terheli, a „nem kereste” visszajelzés miatt felperesnek nem volt alapja azt gondolni, hogy az átvétel hiánya az alperes elköltözésére volt visszavezethető. Hivatkozott arra is, hogy a korábbi perindítás is alkalmas volt az elévülés megszakítására, hiszen a választottbírósági eljárást megelőző perindítással a felperes alperes tudomására hozta, hogy követelése megtérítésére igényt tart. Az összegszerűség igazolása körében csatolta a bank által készített részletes számlaösszesítőt, mely az értékesített lízingtárgy elszámolását is tartalmazza. Kérte alperes bizonyítási indítványának elutasítását, arra hivatkozva, hogy az engedményezésről szóló értesítés nem minősül hivatalos iratnak, így a hivatalos iratok kézbesítési szabályai nem alkalmazandók rá.
[8] Az alperes a hatáskör és az illetékesség hiányára hivatkozva vitatta, hogy a közjegyzőnél, illetve rendes bíróságon indított eljárás az elévülést megszakította volna. Vitatta továbbá a követelés összegszerűségét is bizonyítottság hiányára hivatkozva, de később a felperes által csatolt számlaösszesítő tartalmát nem vitatta.
AZ ALKALMAZANDÓ ELJÁRÁSI ÉS ANYAGI JOG
[9] A felek jogviszonyában alkalmazandó jog tekintetében a Választottbíróság megállapította, hogy szerződő felek a felperesi ÁFSZ és a lízingszerződés, valamint a készfizető kezességi szerződés szerint a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXXI. törvényre (rVbt.) hivatkozó választottbírósági szerződést kötöttek. Az rVbt.-t a választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvény (Vbt.) 69.§-ának a) pontja hatályon kívül helyezte és a 65.§-ának (1) bekezdésében úgy rendelkezett, hogy a 2018. január 1-től kezdődően indult választottbírósági eljárásokban a Vbt. rendelkezéseit kell alkalmazni. A Vbt. 67.§-ának (9) bekezdése szerint a Választottbíróságnak 2018. január 31-ig kellett megalkotnia a Vbt. rendelkezéseinek megfelelő eljárási szabályzatát (ESZ). Az erre figyelemmel elfogadott ESZ 1.§-ának (2) bekezdése szerint – a felek eltérő rendelkezése hiányában – az egyes választottbírósági eljárásokra az ESZ-nek az eljárás megindítása napján hatályos szövege az irányadó. Mindezekre figyelemmel a jelen eljárásban a Vbt., valamint a 2021. november 16-án hatályos ESZ volt alkalmazandó.
[10] A lízingszerződés az 1959-es Ptk. hatálya alatt jött létre, ezért annak tartalmára, a belőle fakadó követelések és jogosultságok átruházhatóságára a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény (Ptké.) 49.§-ának (1) bekezdése és 50.§-ának (1) bekezdése értelmében a Választottbíróságnak a jelen ügyben annak ellenére az 1959-es Ptk. rendelkezéseit kellett alkalmaznia, hogy a felperes a lízingszerződés szerinti követelést az új Ptk. hatálybalépése után kötött jogügylettel szerezte meg.
A VÁLASZTOTTBÍRÓSÁG HATÁSKÖRE
[11] A Választottbíróság hatáskörének fennálltát hivatalból is vizsgálta, s megállapította, hogy azt a felperesi ÁSZF, a lízingszerződés és a készfizető kezességi szerződés alapozta meg. Az ügyben eredetileg eljárt bíróság jogerős végzése megállapította a rendes bíróság hatáskörének hiányát, mert az alperes a választottbírósági kikötés érvényességére kifejezetten hivatkozott. A választottbírósági kikötés érvényességét az alperes a választottbírósági eljárásban sem vitatta, így megtámadás hiányában a Választottbíróság azt érvényesnek fogadta el.
[12] A kölcsönszerződés szerinti választottbírósági kikötés nem a peres felek között jött létre. A választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvény (Vbt.) 56.§-a szerint szerződésbeli jogutódlás és engedményezés esetén a jogelőd által kötött választottbírósági szerződés hatálya kiterjed a jogutódra is. Mivel a Vbt. 56 §-a a korábbi joggyakorlatot (pl. BH 2002/3.; Gfv.XI.30.556/2008/4. sz. ítéletben hivatkozott VBH 1998/7. és VBH 1999/2.) kodifikálta, a jogérvényesítési mód felperesre való átszállása annak ellenére bekövetkezett, hogy a Vbt. 66.-§-a szerint az 56.§ formálisan csak a 2018. január 1-ét követően kötött választottbírósági szerződésekre volt irányadó. Így a felek mindegyike jogosult volt a másik fél ellenében a választottbírósági kikötés fennálltára hivatkozni.
A VÁLASZTOTTBÍRÓSÁG DÖNTÉSÉNEK INDOKAI
[13] Abban a kérdésben, hogy az alperes engedményezésről történő értesítése érvényesen megtörténtnek tekinthető volt-e, és így az az elévülési időt megszakította-e, a Választottbíróság az 1959-es Ptk. általános szabályainak alkalmazásával döntött. Az 1959-es Ptk. szerint a polgári jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a felek a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megfelelően, kölcsönösen együttműködve kötelesek eljárni. Ha törvény szigorúbb követelményt nem támaszt, a polgári jogi viszonyokban úgy kell eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Saját felróható magatartására előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat. Azzal, hogy alperes a lakcímváltozásról sem a bankot (felperesi jogelődöt), sem pedig a postát nem értesítette, megszegte az adott helyzetben tőle elvárható együttműködési kötelezettségét, így saját felróható magatartására a felperessel szemben nem hivatkozhatott, aki a „nem kereste” értesítéssel visszaérkező postai küldeményről nem gondolhatta, hogy az alperes elköltözött, s így joggal feltételezhette, hogy a kézbesítés jogkövetkezményei beálltak. Az értesítés megkísérlése tehát az elévülést megszakította, ezért az eljárásindításkor a jelen ügybeli követelés nem volt elévültnek tekinthető.
[14] A Választottbíróság az alperes bizonyítási indítványának azért nem adott helyt, mert az engedményezésről szóló értesítés az irányadó szabályok értelmében nem minősül hivatalos iratnak, így annak kézbesítési szabályai a kérdés megítélése szempontjából nem bírtak relevanciával.
[15] A követelés összegszerűsége tekintetében a Választottbíróság kellőképpen bizonyítottnak találta, ezért elfogadta a felperesi bank által készített és általa benyújtott részletes számlaösszesítőt, amely az értékesített lízingtárgy elszámolását is tartalmazta, s melynek tartalmát az alperes sem vitatta. Mindezek alapján a Választottbíróság a felperes megalapozott keresetének teljes egészében helyt adott.
Vb/21075
